AC/DC

AC/DC
Az AC/DC logója
Információk
Eredet	Ausztrália
Alapítva	1973. december 31.
Aktív évek	1973–napjainkig
Műfaj	Rock, hard rock, blues-rock
Kiadó	Albert, Atlantic, ATCO, Elektra, Eastwest, EMI, Epic
Kapcsolódó előadók	Geordie, Axl Rose
Tagok
Angus Young – szólógitár Stevie Young – ritmusgitár Chris Slade – dobok
Korábbi tagok
Malcolm Young † – ritmusgitár Bon Scott † – ének Brian Johnson – ének Phil Rudd – dobok Cliff Williams – basszusgitár Simon Wright – dobok Mark Evans – basszusgitár Dave Evans – ének
Az AC/DC weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz AC/DC témájú médiaállományokat.

Az AC/DC ausztrál hard rock zenekart Malcolm és Angus Young testvérek alapították 1973 decemberében, Sydney-ben. Az együttes a rock zenei műfaj úttörője, kiemelkedő csapata. Számos tagcserén mentek keresztül, mígnem 1975-re kialakult az első stabil felállásuk – Malcolm Young ritmusgitáros, Angus Young szólügitáros, Bon Scott énekes, Phil Rudd dobos, Mark Evans basszusgitáros – és kiadták első albumukat High Voltage címmel. Ugyanebben az évben még kiadták a T.N.T. névre hallgató lemezüket. A két anyag hamar sikert aratott, ennek köszönhetően lehetőségük nyílt Európában is koncerteket adniuk. Így egy szélesebb réteg is megismerhette az AC/DC zenéjét. A növekvő népszerűségük, és az ezt követő két évben kiadott lemezeik – Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Let There Be Rock – új távlatokat nyitottak meg a zenekar életében, ugyanis eljuthattak az Amerikai Egyesült Államokba. Az 1978-ban kiadott Powerage albumon már Cliff Williams játszott basszusgitáron. Az igazi áttörést azonban a Highway to Hell lemez hozta meg számukra, mely minden korábbi anyagaiknál nagyobb sikert aratott, és hozzájárult rajongótáboruk jelentős növeléséhez. A csapat a csúcsról viszont hirtelen a mélybe zuhant, ugyanis 1980 februárjában elhunyt Bon Scott énekes. Halála mind társait, mind a rajongókat megérintette, az események miatt pedig az AC/DC kis híján a feloszlás sorsára jutott.

Pár hónappal Scott halála után végül a zenekar Brian Johnson személyében találta meg új énekesét. Rövid idő alatt el is készítették új albumukat, melynek címe Back in Black lett. Az album gigantikus sikert aratott, nemcsak a zenekar, hanem az egész hard rock történelem legsikeresebb alkotása is lett.

Az AC/DC albumait világszerte elképesztő számban értékesítették, a zenekar első harminc éve alatt hozzávetőleg 200 millió példányban keltek el lemezeik. Az AC/DC nevéhez fűződik minden idők legnagyobb példányszámban eladott hard rock albuma is, amely egyúttal a harmadik legnagyobb példányszámban eladott nagylemez a világon, ez a Back in Black című album. Az 1980 júliusában megjelent albumból napjainkig világszerte több mint 50 millió példány kelt el. Nevük jelentése: váltakozó áram/egyenáram (az angol alternating current/direct current rövidítése).

Története

Bon Scott-korszak

Kezdetek

A skót Young család 1963-ban úgy döntött, hogy elhagyja otthonát és Glasgowból áttelepül az ausztráliai Sydneybe. William és Margaret Young nyolc gyermekük közül hetet magával vitt, közöttük volt az ekkor mindössze tíz esztendős Malcolm és a nyolc esztendős Angus is. A családból először az egyik idősebb testvér, George alapított zenekart The Easybeats néven, Johannes Jacob Hendrickus Vandenberggel (ismertebb nevén: Harry Vanda). Hamar komoly sikereket értek el, ám 1970-ben a csapat feloszlott. Sikereik nagy hatást gyakoroltak Malcolmra és Angusra, akik így szintén a zenészi pályát választották. Először Malcolm ragadott gitárt, majd ezt látva Angus is csatlakozott és nekilátott elsajátítani a gitározás alapjait.

Malcolm első együttese, amelyhez 1971-ben csatlakozott, a Velvet Underground volt (ez nem a Lou Reed-féle Velvet Underground). Angus, akár csak bátyja, 15 éves korában felhagyott iskolai tanulmányaival és nyomdászként kezdett dolgozni egy magazinnál. Eközben megalakította élete első együttesét Tantrum néven. Itt szerezte első hivatásos zenészi tapasztalatait. 1973-ban a Velvet Underground feloszlott és Malcolm elhatározta, hogy létrehoz egy olyan csapatot, amely egyfajta keményebb, feszesebb hangzású, boogie alapokon nyugvó rockot játszik majd. Az ötlet megvalósításába bevonta öccsét, Angust is, továbbá basszistának Larry Van Kriedt, dobosnak Colin Burgess és énekesnek Dave Evans állt be a csapatba.

Már csak olyan nevet kellett találni az együttesnek, amely rövid, könnyen megjegyezhető és híven tükrözi az általuk képviselni kívánt elektronikus hard rockot. Végül is az AC/DC nevet Malcolm és Angus egyik leánytestvére, Margaret adta a zenekarnak, aki a történet szerint egy varrógép hátoldalán olvasta ezt a számára jól csengő feliratot. Feltételezhetően nem tudta annak pontos jelentését, de helyesen ráérzett arra, hogy valami elektromossággal kapcsolatos jelölés lehet. Az új csapat első hivatalos fellépése 1973. december 31-én volt Sydney-ben, egy Chequers nevű klubban.

Út a csúcsra

1974-ben megkezdődtek a koncertezések, mialatt számtalan tagcsere történt. A dobos, Colin Burgess helyét sorban foglalta el Noel Taylor, Peter Clack, míg Larry Van Kriedt basszistát Neil Smith, majd Rob Bailey váltotta fel. Ekkoriban szinte kizárólag feldolgozásokból állt a zenei repertoár. Chuck Berry, Beatles, Rolling Stones slágereit játszották, majd februárban, Sydneyben, az Albert Studiosnál rögzítette első saját szerzeményeit a zenekar. Két dalt vettek fel, a Can I Sit Next To You Girlt és a Rockin' In The Parlourt, a producerek Harry Vanda és George Young voltak. A dalokat júliusban adták ki az Albert Records, illetve Új-Zélandon a Polydor gondozásában, továbbá ekkor készült el a csapat első videóklipje is.

A zenekar története során előfordult tagcserék közül a legfontosabb 1974 szeptemberében történt. Dave Evans teljesítményével a többiek egyre elégedetlenebbek voltak, és még az aktuális menedzser is elszámolási vitába keveredett vele. Ekkoriban tűnt fel a színen egy bizonyos Ronald Belford Scott, aki éppen sofőrként dolgozott a zenekarnak és Youngékhoz hasonlóan egy skót bevándorló család gyermeke volt. Noha korábban már néhány együttesben (The Spektors, The Valentines, Fraternity) próbálkozott zenei tehetségét megcsillogtatni, mint dobos és énekes, de igazi sikert ezidáig nem ért el. Néhány meghallgatás után az AC/DC gerincét alkotó Young testvérek úgy döntöttek, hogy Scott legyen az új énekes.

Az új felállásban a csapat új lendületet is kapott. Malcolm vezéregyénisége, Angus őrült kamaszos gitárjátéka, valamint Bon Scott "fenegyerek" stílusa kitűnő kombinációnak bizonyult. A zenekar ekkor még csak néhány nagyváros (Adelaide, Melbourne, Sydney) piszkos, füstös mulatóiban lépett fel, de lépésről lépésre, koncertről koncertre egyre nagyobb hírnévre tettek szert.
A siker arra késztette őket, hogy már novemberben felvegyék a csapat történetének első nagylemezét. A felvételek mindössze tíz nap alatt lezajlottak, majd Ausztráliában, 1975. február 17-én megjelent az első AC/DC nagylemez. A High Voltage azonnal sikert aratott. Maga az album és arról az első dal, a Baby Please Don't Go márciusban felkerült az ausztrál slágerlistára. Közben a csapat felállása is stabilizálódott, amikor januárban Phil Rudd lett a dobos, márciusban pedig Mark Evans a basszista. A bemutatkozó lemezen a legtöbb dalban Tony Currenti dobolt, a kislemezen kiadott Baby Please Don't Go-t azonban még Peter Clack ütötte föl.

Az AC/DC menetelése töretlen volt. Márciusban – történetük során először – televíziós műsorban léptek fel. Az ABC tévécsatorna, azóta legendássá vált Countdown-című műsora adott lehetőséget Ausztrália majdani legjelentősebb zenekarának, hogy szélesebb közönség előtt is bemutatkozzon. Néhány hónappal később a High Voltage aranylemez lett, Melbourne-ben pedig a legjelentősebb könnyűzenei előadóvá léptek elő.
Júliusban már a második nagylemezüket vették fel, amely az év végén T.N.T. címmel került a boltokba. Közben a High Voltage eladási mutatói az egekbe szöktek és még az év vége előtt elérte a háromszoros aranylemez címet.
Az 1976-os év ott kezdődött ahol az előző befejeződött. A második album is kasszasiker. Több mint 100 000 példányban adtak el belőle a kiadását követő néhány hónapban. A már országos hírnevű AC/DC bárhol is lépett fel, a siker garantált volt, de Ausztrálián kívül még jószerivel teljesen ismeretlenek voltak. Adott volt tehát Michael Browning menedzsernek a feladat; a csapat bemutatása az egész világnak.

Irány Európa

A nagyratörő terv első lépése az öreg kontinens meghódítása volt. Browning szerződést kötött az amerikai Atlantic Recordsszal, mely szerint ők fogják a csapat zenei anyagait kiadni Európában. Az üzleti háttér elsimítása után 1976. április elején az AC/DC Londonba érkezett, ahol az éppen divatos zenei irányzatok közé remekül beilleszkedett a távolról érkezett csapat egyéni és újszerű stílusa. Először csak óvatosan mutatták be őket a londoni mulatók közönségének, majd a sikerek láttán egyre bátrabban vállaltak mind több fellépést. Május 14-én aztán megtört a jég. High Voltage címmel megjelent Londonban az első Ausztrálián kívüli albumuk. A cím ugyan azonos volt az egy évvel korábban, Ausztráliában megjelent albuméval, de a tartalmát az első két nagylemez anyagából válogatták össze. Ezt követően még bő két hónapig turnéztak az Egyesült Királyságban. Majd az angliai bemutatkozás és meglehetősen pozitív fogadtatás után több európai turné következett. Ennek keretében felléptek Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Németországban, Franciaországban és még Ausztriában is.

Miközben a csapat már hónapok óta Európában népszerűsítette magát, gondolt az otthon maradt, meglehetősen széles rajongói táborára, és egy új stúdióalbummal kedveskedett nekik. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap felvételei még márciusban megtörténtek, és szeptemberben Ausztráliában és Új-Zélandon ki is adták.
Decemberben a csapat visszarepült Ausztráliába, hogy ott folytassa az új album népszerűsítését. A hazai rajongók nyolc hónap távollét után úgy fogadták a zenekart, mint hódító hősöket. Aztán még ebben a hónapban, hogy az időközben szintén népesre duzzadt európai AC/DC fanatikusok se maradjanak kedvencük nélkül, Londonban is kiadták a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet, ám ez a verzió nem tartalmazta a Jailbreak és a R.I.P. (Rock in Peace) című dalokat. Ezek helyett a T.N.T.-ről a Rocker került fel, és egy korábban még ki nem adott szám, a Love At First Feel.

Még a feszített tempó sem ment az alkotói kedv rovására. 1977 elején, a sűrű koncertprogram alatt lezajlottak a következő album, a Let There Be Rock stúdió munkálatai, majd márciusban, Ausztráliában megjelent.

Michael Browning nagyratörő terve, miszerint az AC/DC-t meg kell ismertetni a világgal, Ausztráliában és Európában bevált. Természetesen nem is akartak itt megállni, volt még egy igen jelentős piac, ami kiaknázásra várt, ez pedig az Egyesült Államok. Már 1976 szeptemberében megjelent az amerikai lemezboltokban a brit kiadású High Voltage, ám nem volt komoly visszhangja. 1977 elején látszott elérkezettnek az idő, hogy megtegyék a következő, igen fontos lépést a világhírnév felé vezető úton. Közben azonban Mark Evans személyes okokból kilépett a zenekarból. Helyét májusban viharos gyorsasággal Cliff Williams foglalta el, aki azóta sziklaszilárdan az AC/DC basszistája.

USA

Még a tervezett turné megkezdése előtt megjelent Amerikában is a Let There Be Rock. Három hónappal az ausztrál kiadás után, de négy hónappal az európai előtt. A csapat első USA-beli turnéja az ország déli partvidékén, nyáron kezdődött és – megszakítva néhány európai fellépéssel – télen fejeződött be. Floridában volt a legnagyobb koncert, itt 13 000 embernek adtak koncertet a Hollywood Sportatoriumban. Az első, országot átszelő turné során az apró kluboktól egészen a hatalmas stadionokig a legkülönfélébb helyeken léptek fel. A sorozat csúcsa a New York-i Palladiumban és a CBGB's klubban volt. Az előbbi helyen használt Angus első ízben vezeték nélküli gitárt.

Október 14-én, hosszú késlekedés után végre megjelent Angliában is az év elején felvett Let There Be Rock, amely a brit slágerlistán novemberben elérte a 17. helyet. Az amerikai turnét a már említett harmadik európai turné szakította meg, amellyel a csapat az új albumát kívánta népszerűsíteni. Ahogyan az várható volt, ekkortájt az európai fellépések még fontosabbak voltak.
1977 végén visszatértek a tengeren túlra és – többek között – a New York-i Broadway-n, az Atlantic stúdiójában felléptek egy rádióadásban. A hanganyag később megjelent kifejezetten rádiós lemezlovasok részére, aminek a Live From The Atlantic Studios címet adták. Mára ebből a kiadásból nagyon kevés maradt meg, de 1997-ben, a Bonfire válogatáson újra kiadták.
Két amerikai fellépéssorozat alatt világossá vált, hogy az amerikai közönség is igényli az AC/DC lendületes, nyers stílusú hard rock zenéjét, ám messze nem olyan kiéhezett erre, mint az ausztrál és az európai közönség. Viszont kitartó munkával és számos fellépéssel az amerikai közönség is "meggyőzhető".

A hagyományos újévi sydneyi pihenő után a csapat visszatért az Albert Studios-ba Harry Vandával és George Younggal, hogy felvegyék az új albumukat. 1978 márciusában be is fejezték a felvételeket, majd az Egyesült Királyságban április 28-án megjelent a Powerage. Fogadtatása csak átlagosra sikerült, egy hónap múlva eljutott a brit slágerlista 26. helyéig. Holott ezen az albumon szerepelt több olyan dal, amelyek a későbbiekben a csapat legjobban sikerült slágerei közé tartoznak. Ilyen például a Rock 'n' Roll Damnation, a Gimme a Bullet, a Riff Raff és a Sin City. A Powerage világ körüli turné április 26-án, Angliában kezdődött, június végétől pedig az USA-ban folytatódott. Itt együtt koncerteztek olyan hírességekkel, mint a Rainbow, Savoy Brown, Alice Cooper, Journey, Aerosmith, Scorpions és az UFO. Az együttes közel 100 helyszínen lépett fel az Államokban, a pici kluboktól egészen az olyan neves helyekig, mint a Day On The Green szabadtéri fesztivál San Franciscóban. Ekkor az AC/DC hírneve jelentősen emelkedett és az amerikai turné végére negyedmillió lemezt adtak el az USA-ban.

A Powerage koncertsorozat hanganyagának válogatásából született meg a következő nagylemez. Az If You Want Blood című koncertalbum októberben, az amerikai turné végén és a Powerage után fél évvel jelent meg. A brit slágerlistán a 13. helyig jutott, míg az amerikai slágerlistán rögtön felkerült a top 50-be. Egy maxilemez nem sokkal az album után 7 és 12 hüvelykes változatban is megjelent az Atlantic kiadásában. Két dal szerepelt rajta, a Whole Lotta Rosie és a Hell Ain't A Bad Place To Be.

Highway To Hell

Az If You Want Blood You've Got Ittel lezárult az AC/DC karrierjének első szakasza, és az Atlantic javaslatára producert cseréltek. Eddie Kramer, aki korábban együtt dolgozott Jimi Hendrix-szel, a Kiss-szel és a Led Zeppelinnel is, most az AC/DC következő albumán dolgozhatott volna, de valahogy nem ment a munka. Ezért Robert John 'Mutt' Lange lett a producer. Azonban nem csak a producert váltottak, hanem stúdiót is. A Roundhouse Studios-hoz szegődtek Londonba. Ezekkel a cserékkel a menedzsment is változott. Michael Browningot Peter Mensch váltotta fel, aki a New York-i Leber and Krebs szervezet tagja volt.
Az AC/DC korábban soha sem készített Ausztrálián kívül felvételeket, és soha sem dolgoztak három hétnél tovább egyetlen albumon. Most hat hónapot töltöttek a Roundhouse Studiosnál 'Mutt' Lange-gal az új nagylemez felvételein.

Az AC/DC 1979 augusztusában, az Ulster Hallban.

Ez a hosszú időszak remek alkalom volt arra, hogy a csapat tovább tökéletesítse zenei hangzásvilágát. A kitartó és aprólékos munka végeztével, július 27-én kiadták a Highway To Hellt, ami hamarosan a brit Top 10-es listán a nyolcadik helyre, míg az amerikai Top 20-ason a 17-ik helyre ugrott. Ausztráliában is komoly sikereket értek el, egészen a 24. helyig jutott az album. Továbbá a Highway To Hellnek volt a legpozitívabb sajtóvisszhangja a csapat addigi karrierje során.

1979 hátralévő részében a zenekar az amerikai és a brit turnéra koncentrált. Az USA-ban számos jelentős koncerten léptek fel, míg más csapatok előzenekaraként is zenéltek (Cheap Trick, UFO és Ted Nugent), de nem minden sztár tartotta jó ötletnek, hogy az AC/DC-vel osztozzon a színpadon. Voltak, akik egyenesen elutasították ezt a lehetőséget (például: Van Halen és Sammy Hagar). Az eladási mutatók azonban a közönség feltétlen lelkesedését tükrözték. A csapat korábbi nagyratörő terveiben szerepelt az Egyesült Államok meghódítása is, amit 1977-ben kezdek el, és amelyet végül a Highway To Hellel sikerült végérvényesen megvalósítani. Az album a tengerentúlon még 1979-ben elérte az egymilliós példányszámot.

Még a szokásos ausztráliai karácsonyi szünet előtt részt vett a zenekar egy terjedelmes turnén Európában. Ennek keretében Párizsban, december 9-én, este 8 órai kezdettel adták azt a koncertet, amit egy francia stáb filmre vett. Az anyag a stúdiómunkálatok után 1980 végén Let There Be Rock címmel mozifilmként jelent meg. Az azóta kultuszfilmé avanzsált alkotás 1982 nyarán eljutott a magyar mozikba is Szóljon a rock! címmel.

Az új évtized további európai koncertekkel kezdődött Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Közben a csapat díjakat vehetett át a franciaországi és a kanadai eladási mutatók alapján. 1980. január 27-én az angliai Southamptonban léptek fel, és - mint később kiderült - ez volt Bon Scott utolsó koncertje.

Tragikus fordulat

1980. február 19-én késő délután barátja holtan találta kocsija hátsó ülésén Bon Scottot.

A hivatalos verzió szerint február 18-án, hétfőn Bon Scott hivatalos volt ebédre Ian Jeffrey-hez, a turné menedzseréhez. Délután fél hétkor eljött, és a londoni Music Machine nevű szórakozóhelyre ment. Amikor a klub hajnali 3-kor bezárt, Bon egy régi haverjával, Alistair Kinnearrel jött el onnan. Kinnear kocsijával a saját lakásához hajtott, de amikor megérkeztek, Kinnear nem tudta részeg és öntudatlan barátját megmozdítani, ezért úgy döntött, mégis hazaviszi dulwichi szállására. Odaérve már felébreszteni sem tudta Bont. Megpróbálta kiemelni a kocsijából, de képtelen volt rá. Végül otthagyta a kocsiban az éjszakára, és elment aludni.
Kinnear 19-én a kora esti órákban ébredt fel, majd visszatért Bon-hoz, de még mindig teljesen öntudatlan állapotban talált rá. Ekkor gyorsan a King's College kórházba vitte a haverját, de túl késő volt ahhoz, hogy Bon életét megmentsék. A kórházba érkezéskor már órák óta halott volt.
Boncolása 22-én, pénteken zajlott le, és a halottkém a zárójelentésben a halál okaként balesetet jelölt meg, amelyet akut alkoholmérgezés okozott. A jegyzőkönyvben szerepelt, hogy Bon gyomrában félüvegnyi whisky volt a halála pillanatában. Valamint az is, hogy az éjszaka folyamán, eszméletlenül és nyakatekert testhelyzetben feküdt a kocsiban. Mindössze 33 éves volt.

Brian Johnson éra

Az újjászületés

Az együttes többi tagját az eset komolyan megviselte. Ismert volt, hogy Scott életvitele már korábban is néhányszor megbosszulta magát. A '60-as években többször is összetűzésbe került a rendőrséggel. Az AC/DC-hez való csatlakozása előtt egy komolyabb motorbalesetet szenvedett el, aminek következtében napokig kómában feküdt egy adelaide-i kórházban, 1978-ban pedig kábítószertúladagolás miatt került életveszélyes helyzetbe. A halálhíre mégis derült égből a villámként hatott zenésztársaira. Március 1-jén, Scott temetésén, maga a gyászoló édesapa próbált lelket önteni a többiekbe, és azzal bátorította őket, hogy folytatniuk kell. Ez volt az az együttes, amelyben fiatalon elhunyt fia megtalálta számításait, amelyben a legnagyobb örömét lelte. Minden bizonnyal maga Bon is így akarná, érvelt.
Március első napjaiban Malcolm lépett először a tettek mezejére, és vette ismét kezébe az irányítást. Összeterelte a bandatagokat, hogy siránkozás helyett inkább zenéljenek. Ekkor még sem énekesük, sem pedig konkrét elképzelésük a jövőre nézve nem volt. Malcolm visszaemlékezései szerint a zenében próbálták megtalálni lelki megnyugvásukat, és összeszedni gondolataikat. A végső döntést azonban nem halogathatták tovább. A menedzser és a kiadó is türelmetlenül várta döntésüket a folytatást illetően. Végül úgy határoztak: folytatják, de csak akkor, ha méltó utódot találnak Scott helyére. Közben azzal is tisztában voltak, hogy Scott-tal együtt az AC/DC-ből is meghalt egy jókora rész, és ha új énekessel folytatják tovább, az már egy másik AC/DC lesz.
Március második felében kezdődtek a meghallgatások.

Cliff Williams 1981-ben.

A lehetséges jelöltek között volt Youngék unokatestvére Stevie Wright a The Easybeats-ből, Steve Burton a brit The Starfighters-ből, Alan Fryer, egy ausztrál zenész, akit sokan Scott-hoz hasonlónak tartottak, Gary Holton és Terry Schlesher. Végül a csapat egy Anglia északkeleti részéből származó, hétköznapi melós megjelenésű fickó mellett döntött.
Brian Johnson ekkoriban próbálta hamvaiból feltámasztani korábbi egyslágeres együttesét, a Geordie-t. Nem sok esélyt látott a dologra, ezért szakított időt a meghallgatásra. A történet szerint miközben várt a sorára, teljesen belefeledkezve mindenbe nekiállt biliárdozni a zenekar technikusaival, és amikor ő következett volna, már oda se hederített, csak a játék izgatta. Már ez a könnyed hozzáállás is nagyon szimpatikus volt Youngéknak, de a próbán sem kellett csalódniuk. Brian a saját, egyéni stílusában elénekelte a Whole lotta Rosie-t és még néhány számot. Ezzel végképp elbűvölte a többieket. További néhány jelölt azért tiszteletét tette a meghallgatásokon, ám a Young fivérek már tudták: Brian az ő emberük. Végül április 8-án – Scott halála után hét héttel – hivatalosan is bejelentették: Brian Johnson az AC/DC új énekese.

Brian Jonhnsonnal kiegészülve a zenekar befejezte a soron következő album, a Back in Black előkészítését, majd Bon Scott halála után néhány hónappal a Compass Point Studios-ba vonultak a Bahamákra. A lemez minden idők legsikeresebb hard rock lemeze lett a világon. Olyan nagyszerű alkotások találhatók a korongon, mint a Hells Bells, You Shook Me All Night Long, Back in Black. A teljes albumot Bon Scott emlékének ajánlották, két dal pedig, a Hells Bells és a Back in Black kifejezetten Bon halálának emlékéül íródott.

A következő lemez felvételére 1981-ben került sor, melynek címe For Those About The Rock We Salute You, szintén sikeres lett, bár soha nem érte utol a Back in Black eladási statisztikáit. A lemezt ismét igen pozitívan fogadták a kritikusok.

Langyos évek

Ekkor a zenekar úgy döntött, a további lemezeiket maguk fogják menedzselni, így született meg 1983-ban a Flick of The Switch, amely már megosztotta az AC/DC rajongóit. Várakozásaikat messze alulmúlta a korong, bár Young-ék szerint most sem játszottak mást, mint amire megesküdtek 1973-ban: tiszta, egyszerű rockzenét. Ezt tükrözi a lemez borítója is, mely hófehér színével erős kontrasztot állít a Back in Black-nek (sajnos a rajta szereplő zenei anyag is)

A következő évek nem nevezhetők a zenekar legszebb korszakának. Malcolm folyamatosan alkoholproblémákkal küszködött, amely odáig fajult, hogy kirúgta a zenekarból a dobost, Phill Rudd-ot. A következő albumon a helyét már Simon Wright vette át. A sikertelen Flick of The Switch album után, mely némely kritikus szerint a kilencedik ugyanolyan album, 1985-ben megjelentetik az izgalmas borítóval tervezett Fly on The Wall lemezüket. Azonban ez a korong sem sikerül sokkal jobban, mint az előző.

1986 változást hoz az együttes életében. A Stephen King novellájából készülő Maximum Overdrive mozifilm zenéjének megírására kapnak felkérést, melyből hosszú évek után az első sikeres album születik meg, a Who Made Who. Az albumon mindössze három új szám található, a Who Made Who, a D.T. és a Chase The Ace, a többi régi albumokról átvett nóta.

Sikerek a '90-es években

A soron következő album 1988-ban a Blow Up Your Video a Miraval Stúdióban kerül rögzítésre Franciaországban, amelyet a régi producerpáros, George Young és Harry Vanda pártfogol ismét. 19 számot rögzítettek, amelyből a 10 legjobb került a korongra.

A lemez meghozza a hozzá fűzött reményeket, és ismét egy sikeres AC/DC albumot ismer meg a világ. Több példányban kelt el mint az előző két lemez együttvéve, a Blow Up Your Video címadó szám pedig a UK Chat lista 2. helyére kerül. A Back In Black után ez a legsikeresebb eredményük. A másik legjobb szám az albumról a Heatseeker. 1988-ban ismét világturnéra indulnak, azonban Malcolm bejelenti, hogy kis időre visszavonul, hogy leküzdhesse súlyos alkoholproblémáit. Erre az időre Stephen testvérük fia, Stevie Young helyettesíti a ritmusgitárnál.

Phil Rudd 1996-ban, a 'Ballbreaker World Tour'-on.

A turnét követően Simon Wright elhagyja a zenekart, a helyére Chris Slade érkezik, és Brian Johnson is visszavonul kis időre, hogy válására végleg pontot tegyen. Így a Young testvéreknek bőven maradt idejük a soron következő album kimunkálására, melyet 1990 jelentetnek meg 'The Razors Edge' címmel. A korongot a kanadai Vancouverben rögzítik Brice Fairbairn producerrel, aki korábban a Aerosmith zenekarral és Bon Jovival dolgozott.

A The Razors Edge újra hatalmas sikereket hoz a zenekarnak, rajta olyan dalokkal, mint a Thunderstruck, az Are You Ready, a Moneytalks, amely hamar platinalemez lett. 1991-ben a Monsters Of Rock világturné keretein belül mutatják be az albumot, amelynek magyarországi állomása a Népstadionban volt, a Metallicával, a Mötley Crüe-val és a Queensrÿche-kal.

Egy évvel később rögzítik a szintén világsikert hozó Big Gun című számot, amely Arnold Schwarzenegger főszereplésével játszódó Az utolsó akcióhős című film főcímzenéje, és azonnal első helyre kerül az amerikai US Mainstream Rock Chart-on.

Vissza a kezdetekhez (1995–2007)

1995-ben újra a régi felállás bevonult a New York-i Power Stationba Rick Rubin producerrel és Mike Fraser hangmérnökkel, de a dobhangzással komoly gondok voltak. Akárhogy próbálkoztak, mind az ötvenórányi nyersanyag kárba ment. 1995 elején aztán a Los angelesi Ocean Way Studio-t bérelték ki. A hangzás itt már jó volt, viszont az emberi ellentétek éleződtek ki Rubin és a zenekar között. Voltak számok, amiket ötvenszer is feljátszatott velük, a tagoknak kezdett elegük lenni Rubinból és az albumból is. Ráadásul Rubin ezzel párhuzamosan a Red Hot Chili Peppers One Hot Minute című albumán is dolgozott. A munkák nagy részét Fraser csinálta.

Az album végül 1995. szeptember 26-án jelent meg és hatalmas siker lett, Amerikában negyedik, Angliában hatodik, Ausztráliában első helyet szerzett, de minden nagyobb piacon benn volt a Top 10-ben. Három kislemez jelent meg róla, amelyből kettő (a Hard as a Rock és a Cover You in Oil) bejutott Amerikában a Top 10-be. A borítóját a Marvel Comics dolgozta ki. Stílusát tekintve a korai albumaik dinamikáját kívánta visszahozni, szövegeit tekintve pedig az egyik legsötétebb albumuk, több dalban a napi politikára válaszoltak.

Phil Rudd 1996-ban, a 'Ballbreaker World Tour'-on.

A következő évben január 12-én indult el a 155 állomásos világkörüli öt kontinenst érő turné az észak-karolinai Greensboro városból és november 30-án ért véget az új-zélandi Chrsitchurchben. Itt mutatkozott meg, hogy már nem olyan fiatalok, Brian St. Louisban elájult a hőségtől, Anguson is egyre több seb és zúzódás keletkezett a koncertek alatt. A látványos show egy újabb elemmel bővült: a Ballbreaker szám alatt Brian egy nagy fal romboló golyón himbálózott. A július 10-ei madridi koncertet (a Plaza de Toros de Las Ventasban) filmre vették. Később No Bull címen jelent meg.

1997 novemberében jelentették meg a Bonfire című box setet, amelyen megtalálható volt a Volts című ritkaságokat (bakik, demók, az 1977-es Bondi Lifesaverben lévő koncert egy száma) tartalmazó válogatása, egy 1977-es DJ-k számára készült promóciós kiadvány (Live from the Atlantic Studios), az 1979-es párizsi koncertjük (Let There Be Rock: The Movie - Live in Paris) és a Back in Black újrakevert változata. 1998-ban a Kerrang! életműdíjjal tüntette ki őket.

1999 végén bevonultak a vancouveri Warehouse stúdióba. Fraser mellett producerként visszatért George Young, igaz már Harry Vanda nélkül. A Young fivérek úgy gondolták, hogy George-dzsal vissza tudnak találni az őshangzásukhoz. Ennek köszönhetően a hangzás itt az egyik legbluesosabb. Végül az album 2000. február 28-án jelent meg. Amerikában hetedik, Angliában tizenkettedik, Ausztráliában harmadik lett, és több európai országban az első helyre tört. Két kislemez (a Stiff Upper Lip és a Satellite Blues) bejutott Amerikában a Top 10-be, de a 2001-ben kiadott harmadik, a Safe in New York City megbukott, köszönhetően a a New York-i terrortámadásoknak.

Angus Young 2001-ben a 'Stiff Upper Lip Tour'-on.

A következő turné 2000. július 31-én kezdődött a michigani Grand Rapids-ben és 2001. július 8-án ért véget Kölnben. Összesen 140 koncertet adtak. A turné fő attrakciója a Junior névre keresztelt 15 méteres Angus szobor, ami a Thunderstruck alatt füstöt okádott, a Hells Bells közben szarvai lettek és Angus szólója alatt tűzijátékot produkált.

2003. március 10-én beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Famebe. A műsorvezető Steven Tyler, az Aerosmith énekese volt. Aztán június folyamán beszálltak egy mini turné erejére a The Rolling Stones előzenekarának, ez volt az első alkalom 1980 óta, hogy nem headlinerként léptek fel.

2005-ben megjelent egy dupla DVD-jük Family Jewels címmel, amin az egyik korong a Bon Scottos- míg a másik a Brian Johnson korszakos (1991-ig) videóklipeket gyűjtötte össze. Aztán 2007-ben megjelent a Plug Me In DVD, amely egy koncertanyag gyűjtemény volt.

Black Ice, Rock Or Bust

2008. augusztus 18-án bejelentették, hogy október 20-án világszerte szinte egy időben megjelenik az AC/DC várva várt új albuma, a Black Ice, amely 15 számot tartalmaz. A lemez producere az a Brendan O’Brien, aki a Stiff Upper Lip lemezt is készítette. A felvételeket Vancouverben a Warehouse Stúdióban rögzítették.

Az album bemutatására egy gigantikus 18 hónapos koncertsorozatot szerveztek, amely 2008. október 28-án kezdődött Amerikában a Wilkes-Barre Sportarénában, és egészen 2010. tavaszáig tartott. Az észak-amerikai és európai helyszíneket követte Dél–Amerika, Ausztrália és Ázsia.

Az album első számából, a Rock ‘n’ Roll Train-ből videóklip készült, amely pillanatok alatt körbejárta a világot az interneten keresztül. Ezek után a bejelentett koncertekre a pénztárnyitás után szinte azonnal elfogytak a jegyek az egész világon.

2008. szeptember 15-én bemutatkozott az AC/DC rádió a Sirius 29–es csatornáján, és folyamatosan sugározott AC/DC dalokat, interjúkat és koncertfelvételeket az elmúlt 30 évből merítve.

2009. szeptemberében hat koncertet kellett elhalasztaniuk Brian Johnson műtétje miatt. Szeptember 29-én jelent meg az AC/DC Backtracks elnevezésű boxsetje, ami 3 CD-t, 2 DVD-t, és egy LP-t tartalmaz.

2010. január 16-án adták ki az Iron Man 2 albumot, amit a Vasember 2. című filmhez készült. Az albumon csak régebbi számok találhatóak.

2010. január 25-én bejelentették, hogy az AC/DC lesz az egyik fellépője a Download Festivalnak, a Donington Parkban, Angliában.

2011. május 10-én megjelent az AC/DC új koncert DVD-je a Live At River Plate.

2014-ben a kezdettől bent lévő Malcolm Young egészségügyi problémái miatt távozott a zenekarból. Több tévhír elterjedt, hogy feloszlott a zenekar, de ezt az énekes cáfolta egy brit lapnak adott interjújában. Az új albumon és a koncerteken Malcolmot, unokaöccse, Stevie Young helyettesíti. 2015 februárjától pedig Phil Rudd helyére- aki ellen büntetőeljárás folyt, de végül felmentették -Chris Slade ült vissza a dobok mögé. 2015. május 14-én az AC/DC fellépett a szomszédos Ausztriában, a Red Bull Ringen, Zeltweg mellett.

2016-ban a Rock or bust turné hátralévő részében, Axl Rose a Guns N’ Roses frontembere helyettesítette Brian Johnson énekest, aki betegsége miatt nem tudta befejezni a turnét. Július elején Cliff Williams basszusgitáros bejelentette, hogy az aktuális turné végeztével visszavonul. Utolsó koncertje a zenekarral 2016. szeptember 20-án volt Philadelphiában.

2017. november 18-án, hosszú, súlyos betegeskedés (túlélt tüdőrák,szívproblémák, majd végül demencia) után elhunyt Malcolm Young, a zenekar alapító ritmusgitárosa és egykori vezetője.

Diszkográfia

Bon Scott-éra High Voltage (1975) T.N.T. (1975) Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976) Let There Be Rock (1977) Powerage (1978) If You Want Blood (1978) ‑ koncertalbum Highway to Hell (1979) Bonfire (1997) ‑ box set

Brian Johnson-éra Back in Black (1980) For Those About to Rock (1981) Flick of the Switch (1983) Fly on the Wall (1985) Blow Up Your Video (1988) The Razors Edge (1990) Live (1992) ‑ koncertalbum Ballbreaker (1995) Stiff Upper Lip (2000) Black Ice (2008) Rock or Bust (2014)

Tagok

Brian Johnson (balra) és Angus Young (jobbra) 2008-ban.

Jelenlegi tagok

• Angus Young – szólógitár (1973–napjainkig)
• Brian Johnson—ének (1980–napjainkig)
• Chris Slade – dobok (1989–1994, 2015-napjainkig)
• Stevie Young - ritmusgitár, vokál (1988, 2014–napjainkig)

Vendégzenészek és turnén kisegítő tagok

• Axl Rose – ének (2016–)

Korábbi tagok

• Dave Evans – ének (1973–1974)
• Bon Scott – ének (1974–1980)
• Larry Van Kriedt – basszusgitár (1973–1974)
• Neil Smith – basszusgitár (1974)
• Rob Bailey – basszusgitár (1974–1975)
• Mark Evans – basszusgitár (1975–1977)
• Colin Burgess – dobok (1973–1974)
• Noel Taylor – dobok (1974)
• Peter Clack – dobok (1974–1975)
• Phil Rudd – dobok (1975–1983, majd 1994–2014)
• George Young - basszusgitár (1975)
• Simon Wright – dobok (1983–1989)
• Malcolm Young – ritmusgitár, háttérvokál (1973–2014)
• Cliff Williams – basszusgitár, háttérvokál (1977–2016)

Magyarul

• Murray Engleheart–Arnaud Durieux: AC/DC. Maximum rock & roll; ford. Totth Benedek; ShowTime, Bp., 2007
• Phil Sutcliffe et al.: AC/DC igh-voltage rock 'n' roll hiteles, képekkel illusztrált történet; ford. Bajtai Barangó Zoltán; Cartaphilus, Bp., 2010
• Csorba Tibor: Rock and roll kárhozat; magánkiad., Bp., 2011

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz AC/DC témájú médiaállományokat.

• Hivatalos oldal (angolul)
• Rajongói oldal (angolul)
• Rajongói oldal (angolul)
• A legnépszerűbb AC/DC klipek és dalszövegek egy helyen (angolul)
• AC/DC Hungary
• Startlap AC/DC linkgyűjteménye