Publius Ovidius Naso

Publius Ovidius Naso
Ettore Ferrari Ovidius szobra Constanţában
Élete
Született	i. e. 43. március 20. Sulmo
Elhunyt	17 vége vagy 18 (60–61 évesen) Konstanca
Nemzetiség	római
Pályafutása
Hatottak rá	Vergilius
Hatása	Dante Alighieri, Geoffrey Chaucer, John Milton, William Shakespeare
A Wikimédia Commons tartalmaz Publius Ovidius Naso témájú médiaállományokat.

Publius Ovidius Naso, avagy röviden csak Ovidius (Sulmo, ma Sulmona, Olaszország, i. e. 43. március 20. – Tomis [avagy Tomi], ma Konstanca, Románia, i. sz. 17. vége vagy 18) a római aranykor költője.

Előkelő lovagrendi családból származott, korán Rómába került, ahol a legjobb mestereknél nevelkedett, majd kisebb tisztségeket töltött be: a pénzverés felügyeletét ellátó tres viri, majd a decemviri stlitibus iudicandis tagja lett. Számára azonban a költészet mindennél fontosabb volt, így írt erről:

„	önként jött ajakamra, kötött formában az ének: sponte suā carmen numerōs veniēbat ad aptōs et quod temptābam scrībere, versus erat.	”
– Tristia, IV.10.26–27

Fiatal éveit gondtalanul élte az „arany Róma” előkelő társaságaiban, bejáratos volt a császári udvarba is. Háromszor nősült, első két házassága csak rövid ideig tartott. Egy gyermeke született, Perilla nevű lánya.

Fő műve a tizenöt könyvre osztott, mintegy tizenkétezer soros Metamorphoses („Átváltozások”), amely görög és római átváltozásmítoszok sorozata.

Augustus római császár 8-ban száműzetésbe küldte a Fekete-tenger partján fekvő Tomisba, azonban római polgárjogát, vagyonát, sőt a Rómával való írásbeli kapcsolat jogát is megtarthatta. Bár élete végső pillanatáig reménykedett benne, nem kapott kegyelmet, és száműzetésben halt meg.

Élete és munkássága

Korai évek

Lovagrendű, jómódú családból származott, értelmes, könnyen tanuló fiú volt. Apja kívánságára fiatalon Rómába utazott, hogy bátyjával együtt közügyi vagy pénzügyi pályára lépjen, ezért az ehhez szükséges szónokiskolai tanulmányokkal foglalkozott fiatal éveiben. Hamar kitűnt azonban, hogy igazi tehetsége és hajlama csak a költészethez van. Családja tiltotta volna az irodalmat a rendkívül könnyen verselő fiúnak, ő azonban egy költőtársával Szicíliában, Athénben és Kis-Ázsia görög városaiba utazott tanulni, kisebb törvényszéki hivatalokat is vállalt, de a magasabb hivatali pozíciók küszöbén, fiatalon hátat fordított annak az életútnak, amelyre „testben gyengének, lélekben alkalmatlannak” tudta magát: költő akart lenni, semmi egyéb.

Ezután Rómába visszatérve gondtalan életet élt a köztársaság végének zűrzavarai után császársággá átalakuló Augustus-kori Rómában, bejáratos volt a római társadalom legfelsőbb rétegeinek irodalombarát központjaiba, köztük Messala Corvinus körébe, amelynek legjelentősebb alakja Tibullus volt, akit azonban nem fogadott be a császári udvar, mert felháborító kijelentése („büszkébb vagyok szeretőm szépségére, mint arra, hogy római polgár (Civis Romanus) vagyok”) nagyon felborzolta a kedélyeket. Baráti társaságába számos költő tartozott, kiváltképp Propertius állt közel hozzá. Ő azonban (Tibullushoz hasonlóan) fiatalon meghalt. Különösen sok időt töltött hölgytársaságban, innen merítette ihletét a szerelmi történetekre, amelyek nagy sikert aratnak. Az első két versgyűjteménye, a „Szerelmek” (Amores) és a „Hősnők” (Heroides). Roppant szépen ábrázolta a női lélek rejtelmeit – és ez a magas, császári körök fülébe is eljutott. Augustus császár politikai-erkölcsi elképzeléseinek hangot adó Maecenas-körön kívül maradt, de az udvar befogadta, annak két vezéralakját, Horatiust és Vergiliust, példaképként, távolról tisztelte. A császár lánya kifejezetten kedvelte Ovidiust. Augustusnak furcsa volt ez a hirtelen divatossá lett elégikus ifjúság. Ő ugyanis művészetkedvelő uralkodó, akit az előző nemzedék – Vergilius, Horatius és a prózában szereplő Livius ragadott és formált meg.

Költészete

Publius Ovidius Naso

Költészete közvetlenül a Cornelius Gallus munkássága nyomán kivirágzó római szerelmi elégia első klasszikusaihoz, Tibullushoz és Propertiushoz kapcsolódik: a hellenisztikus példaképek, főképp Kallimakhosz nyomán, részben a római előzményeket (Catullus) is folytató, de a maga nemében újszerű műfajjal kezdődik meg ismert műveinek sora. Szerelmi elégiáinak még húszéves kora előtt megkezdett sorozatát Amores címmel adta ki öt könyvben, a gyűjteménynek második, három könyvre rövidített, de új versekkel is kibővített, i. e. 1 körül közreadott, 49 elégiát tartalmazó változata maradt fenn. Egy Corinnának nevezett, legalábbis jórészt képzelete által teremtett lányhoz címezte a gyűjteményt. Már az Amores első kiadása az egykorú Róma vezető modern költőjévé avatta azokban a művelt körökben, amelyek Augustus új aranykort hirdető, a római múltat felmagasztaló és a birodalomnak alávetett népek számára az örökkévaló impérium békéjének áldásait ígérő propagandaszólamait félrevezetőnek érezték, mert a császári politika igazi megnyilvánulásai ellentétben álltak velük. Az aktív ellenállás ritka volt, ezt a császárság első századában lassan elhaló réteget inkább a közügyektől való elfordulás, a visszahúzódás a magánéletbe jellemezte, nem a nyílt harc. Ovidius ennek a rétegnek volt az igazi költője: művészetének magasztalás és elutasítás közt ingadozó megítélése, már a kortársaktól felismert nagysága és gyengéi ezt mutatják. Az Amores versmértéke – mint egy kivételével valamennyi Ovidius-műé – a disztichon, amelynek a latin nyelvben addig szinte ismeretlen zenét és hajlékonyságot adott. Verseiben olykor erőltetett, a szójátékok és képek áradása olykor kicsap az ízlésesség medréből, de mindez ókori, kortárs feljegyzések szerint tudatosan vállalt költői magatartás volt: a horatiusi és a vergiliusi normákat tagadó, azokkal szembeszálló ars poetica megnyilvánulása: „Nagyon jól ismerte hibáit, de szerette őket” írta róla Seneca, személyes emlékeken alapuló visszaemlékezésében. „Nemegyszer mondogatta, hogy szebb az az arc, amelyen valamilyen anyajegy van”. Tudatosan alkalmazta a montázstechnikát is: az egész latin és néhol a görög költészet anyagából is felhasznált sorokat, részleteket. Ezekbe az idézetsorokba gyakran a maga verseit is belevonta, újabb megvilágítást adva ezzel a régebbi fogalmazásnak. Augustus császár neve az „Amores”-ben szinte csak egy vonatkozásban fordul elő: a magát Aeneas utódjának hirdető császár Venus leszármazottja és Cupidónak, a görög Erósznak is rokona.

Fiatalon, az Amores két kiadása közti időben írta egyetlen, elveszett tragédiáját, a Medeát, amelyet ókori kritikusai a műfaj ritka római remekei közé soroltak. Quintilianus klasszicista ízlése számára a Medea bizonyította, „mire lett volna ez az ember képes, ha inkább parancsolni, mintsem engedni akart volna tehetségének”. Ovidius azonban inkább az elégiát érezte a maga műfajának, és első korszakának két évtizedében e műfaj változatait, új lehetőségeit kutatta. Így fedezte fel, mint maga mondja, a verses levélnek azt az új irodalmi formáját, amelyet a Heroides című gyűjtemény darabjai képviselnek: tizennégy mitológiai hősnő (Ariadné, Médeia, Phaedra (mitológia), Dido, Pénelopé stb.) és Szapphó panaszlevele szerelmeséhez (ez utóbbi hitelességét sok kutató kétségbe vonja). A költő a 30-40 éves kora tájt írt 100-200 soros levelek gyűjteményét nem sokkal az Amores második változata előtt adta ki. Egy költőtársa, Sabinus néhány levélre megírta a címzett férfi válaszát, Ovidius pedig a sorozatot később három mitikus szerelmespár: Parisz-Helené, Akontiosz-Küdippé, Héró-Leandrosz egymáshoz írott terjedelmesebb leveleivel egészítette ki. Nem tudjuk, együtt adta-e ki őket a monológ-levelekkel, illetve egyáltalán megjelentek-e életében, de valószínű, hogy i. e. 1 előtt készültek.

Lényegében ugyancsak a szerelmi elégiának megint csak újszerű és a műfajt derűs-parodisztikus tudálékossággal a tankölteménnyel keresztező változata az Ars amatoria három, 750-800 soros könyve. Az I-II. könyvet együtt adta ki Ovidius i. e. 1 táján, a III. könyvet legkésőbb i. sz. 2 elején, a két kiadás közt jelent meg az Amores fennmaradt változata. Közvetlenül a III: könyv után készülhetett a 814 soros Remedia amoris (A szerelem orvosságai), nem sokkal az Ars amatoria előtt a Medicamina faciei femineae (A női arc orvosságai), amelyből csak az első 100 sor maradt fenn, mindkettő az Ars amatoriával megegyező műfajú. A Medicamina kozmetikai tanköltemény, amelyre később mint kicsi, de nagy gonddal készített művére emlékezett vissza a költő, s amelyben életének és költészetének alapelvét fogalmazta meg: culta placent (az tetszik, ami kiművelt), vagyis egyfelől az ápoltság, másfelől a csiszolt, választékos költészet. Maga az Ars amatoria a tudományos kézikönyvek módszerességével ad tanácsokat az I-II. könyvben a férfiaknak arra, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megőrizni, majd a III. könyvben ugyanezt a fegyvert adja a nők kezébe a férfiakkal szemben. A Remedia amorisban, amely az Ars amatoria ironikus visszavonása és válasz az azt ért támadásokra, olvasók vagy hallgatók széles körétől bátorított öntudattal mondja, hogy az elégiát a római irodalomban ugyanabba a költői magasságba emelte, mint az eposzt Vergilius. Az Ars amatoria első sorai:

„	Van mifelénk, kinek a szerelem művészete újság? Versemből okulást nyerve, kövesse tanom. Fürge hajón vásznat s evezőt művészet igazgat, Gyors kocsit ez gördít, Ámor is erre hajol. Automedon lovait szekerén ügyesen zabolázta, Tiphys a haemoni tat mestere volt a habon: Engem Venus a csöpp Ámorhoz adott nevelőül, Automedonja legyek s Tiphyse neki magam.	”
– Ovidius: Ars amatoria

Publius Ovidius Naso középkori ábrázolása

Az i. e. 2. évet Augustus a császársággá szervezett birodalom kiteljesedése időszakának gondolta, feltehetően akkor fogalmazta meg az általunk Res gestae Divi Augusti (Az isteni Augustus tettei) címen ismert politikai végrendeletét is, s felvette a pater patriae (a haza atyja) címet. Még ebben az évben egy erkölcsi botrány ürügyén száműzte a saját lányát, a körülötte csoportosuló előkelő családból származó fiatal rómaiak sorsa pedig az öngyilkosság vagy a száműzetés lett. Mindenesetre szigorúan megőrizték annak a látszatát, hogy az augustusi erkölcsi törvények megsértéséről van szó, és ezen a címen számos, a római társadalom felsőbb köreihez tartozó nő ellen indult eljárás. Ovidius ebben a légkörben adta ki az Amorest, az Ars amatoriát, a Remedia amorist, a gesztus aligha volt szándékoltan ellenséges vagy ellenzéki – ilyen soha nem mutatható ki Ovidiusnál –, azt viszont jól jelzi, mennyire hiányzott belőle a hajlam, hogy költészetét Augustus szolgálatába állítsa.

Róma légköre a következő években megváltozott, a szerelmi elégiát éltető atmoszféra megritkult. Ovidius i. sz. 1-től fel is hagyott a műfajjal, amelynek virágkora ezzel le is zárult a római irodalomban. Ovidius kezdődő második korszakában, élete ötödik évtizedébe lépve nagyobb lélegzetű műveken dolgozott. Ekkor, i. sz. 1-8 között írta a Metamorphosest („Átváltozások”) és a Fastit („Római naptár”). Az előbbit alighanem az egész korszakon át, az utóbbit is ugyanazokban az években, de csak az első fele, az év első hat hónapját feldolgozó hat, 700-900 soros könyv maradt fenn, és több aligha készült belőle. Nem tudjuk, hogy a korszak elején készültek-e, és ai i. sz. 4 körüli belpolitikai változások miatt nem lett folytatásuk, vagy a korszak második felében, és a száműzetés miatt maradt csonka a mű. Az eredetileg Augustusnak ajánlott munka a római naptár ünnepeit és jeles napjait, továbbá az egyes ünnepek asztronómiai vonatkozásait dolgozza fel időrendben, a vallásos szokások és hiedelmek értelmezésével, eredetük történetével. A Fasti a személyes sorsáért is alighanem egyre inkább aggódó költő egyetlen olyan műve, amelynek témája beleillett az augustusi programba: az ősi római vallás emlékeinek felelevenítése megfelelt a hivatalos római ideológiának, és kellő kiemelést kaptak az Augustustól inaugurált ünnepek, valamint a császár életének nevezetes fordulópontjai. A mintaképek hellenisztikus tudósok és költők művei (elsősorban Kallimakhosz Aitiái és asztrológiai munkák, amelyek egyikét Ovidius le is fordította latinra, de elveszett). Forrásai között jelentős szerepe volt a római tudós irodalomnak is (Varro, Verrius Flaccus), a legfontosabb költői ösztönzést pedig a rajongva tisztelt Propertius késői elégiáitól kaphatta. Az ősi rítusok, történeti mozzanatok nemegyszer szándékoltan és parodisztikusan áltudományos oknyomozó elbeszélésébe Ovidius szívesen sző szerelmi történeteket, romantikus epizódokat (Lucretia halála, Romulus és Remus versengése a város alapításáért, Anna Perenna stb.)

Főműve

Az Ovidius által írt Metamorphoses egy 1632-es kiadásának nyitóoldala

Főműve – amit maga is annak vall – a 15 könyvre osztott, mintegy tizenkétezer soros Metamorphoses („Átváltozások”), amely görög és római átváltozásmítoszok sorozata. Az előszóban perpetuum carmennek, folyamatos éneknek jelzi művét, jelezve kettős programját: egyfelől hadüzenet a hellenisztikus költészetnek, amelynek vezéralakja, Kallimakhosz három évszázaddal Ovidius előtt azt hirdette, hogy a „folyamatos ének” kora lejárt, a költőknek kis műfajokban és kis méretekben kell tökéleteset alkotniuk, másfelől Vergilius hatására az „Aeneis” versenyre hívása a nagy költő rangjáért, persze nem a történeti eposz, de mindenesetre a nagyepika pályáján. A történeteknek a világ keletkezésével induló és Julius Caesar üstökössé válásával záruló sorát fiktív kronológiai keret van hivatva egységbe foglalni: a három fő rész közül az elsőben az istenek, a másodikban a mitikus hősök és hősnők, a harmadikban pedig történeti személyek köré fonódnak az elbeszélések. Az epika szinte minden kellékét mozgósította Ovidius, hogy a mű eposzjelmeze minél tökéletesebb legyen. A történet a legtöbb könyv végén nem záródik le, sőt többször épp elkezdődik, hogy így hidalja át azt a széttagoltságot, amelyre külső ok, a papirusztekercs mérete kényszerítette. Ugyanerre szolgált a versmérték is, az általa különösen sokat használt hexameter is, amelynek egyenletesen áradó zenéje megadja az elbeszélés folyamatosságának ritmusát. Mint a Fastiban, itt is olyan tárgyat választott, amely eleve önálló történetekre tagolta a folyamatos éneket. A siker záloga itt Ovidius egyedülálló elbeszélőművészete volt: a Metamorphoses valójában elbeszélésgyűjtemény, amelynek történeteit a költő csak annyira fűzi össze, hogy el ne veszítsék önállóságukat. A részek virtuóz összeillesztése, egybekomponálása csak egyik eszköze volt: újjáalakította a régiek által már annyiszor megénekelt történeteket, új tartalommal, mondanivalóval töltötte meg őket. Kitűnik a történetekből a maga művész-egzisztenciájának legmélyebb problémái is: Pygmalion mítoszát az értetlen közösséggel szembenálló magányos alkotó történetévé alakította át, akinek egyetlen társa az önmagából merített mű. Arakhné történetének ovidiusi változatában az istennőt versenyre kihívó művész-szövőlány Minerva klasszikus kompozíciójával a maga antiklasszicizmusát állította szembe, s az istennő nem művészetével, hanem pusztán hatalma erejével győzi le a lázadót. Maga a mű a világ keletkezésének leírásával kezdődik:

„	„Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz; csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő' magvai nem jól összetapadt elemek tömegének. Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan; nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe; nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem, egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite; s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is, nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám, légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött: ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.”	”

Mindkét történet jóslatnak bizonyult. 8-ban a birodalmat fenyegető külső veszélyeket a császári ház újabb belső megrendülése tetézte: Juliát, Augustus unokáját házasságtörés, férjét összeesküvés vádjával száműzték, és ugyanekkor, aligha ettől függetlenül császári rendelettel kiutasították Rómából Ovidiust, a Fekete-tenger partján fekvő Tomist jelölve ki tartózkodási helyéül. Mint ezt Ovidiustól tudjuk, az ok köztudott volt, de nem volt tanácsos beszélni róla, a fő ponton nyilván szándékosan homályos vád kettős: „carmen et error” (egy vers és egy eltévelyedés). Az utóbbiról tudjuk, hogy Ovidius helyt adott a császári unoka titkos szerelmi légyottjainak, amivel magát Augustust bántotta meg. Büntethető tettről nem volt szó, ezért a császár súlyosbító vádként az Ars amatoria megírását adta hozzá: nem felejtette el, mikor jelent meg.

A Metamorphoses („Átváltozások”) című könyv egy lapja

Ovidiusnak azonnal indulnia kellett. Viszontagságos utazás után a következő év tavaszán ért Tomisba, ahol élete hátralevő részét töltötte. Munkásságának ebben a harmadik szakaszában fő műfaja ismét az elégia lett, amelyet az új tartalmak számára átalakított, de a fennmaradt versek az életmű tökéletes egységét bizonyítják. Minthogy Ovidius nem száműzött volt, nemcsak római polgárjogát és vagyonát tarthatta meg, hanem a Rómával való írásbeli kapcsolatoktól sem volt eltiltva. A késői elégiák két gyűjteménye (mindkettő teljes egészében fennmaradt) verses leveleket tartalmaz az otthoniakhoz. A korábbi Tristia öt könyvét elkészülésük után egyenként küldte Rómába. Az I. könyvet még utazás közben, 8-9 telén írta, a többi négyet 12-ig évenként. A szokása szerint önmagukban is gondosan komponált könyveket eredetileg a IV. könyvvel akarta lezárni a végére tett önéletrajzzal, az V. könyvet egy év múlva küldte a többi után. Az I. és a III-IV. könyv 35 elégiát tartalmaz, nagyjából a szerelmi elégiák terjedelmében, ezeknek címzettjét, nehogy baja származzék belőle, nem nevezte meg, kivéve egy egyébként ismeretlen költőnőt és harmadik feleségét, aki végig kitartott mellette, s csak azért nem kísérte el Tomisba, mert úgy gondolták, Rómában nagyobb hasznára lehet. A II. könyv egyetlen, közel 600 soros, Augustushoz intézett vers, amelyben Ovidius költészetét védelmezi a császári ítélettel szemben. A többihez hasonlóan ez is inkább a közvéleményhez szól, mint a címzetthez. A császár utolsó éveit a gyanakvás és az elnyomás légkörének súlyosbodása jellemezte, kézről kézre adott röplapokkal, és leginkább a 12-es év után a politikailag veszélyesnek ítélt művek nyilvános elégetésével. A római eseményekről jól tájékozott Ovidiusnak ilyen helyzetben kevés reménye lehetett a kegyelemre. A Tristia verseinek alaphangja (kiváltképp az Augustushoz írott levélben) sokkal inkább a támadásé, mintsem a védekezésé: Augustus túllépte jogkörét mind a Rómától távoli lakhely kijelölésében, mind abban, hogy olyan művét helyezte vád alá, amely egy évtizeddel korábban készült. Jogi alapja egyébként sem volt az ítéletnek, mert Ovidius nem követett el semmi olyasmit, amivel áthágta volna a fennálló törvényeket. A másik, a császári propagandát érintő érve, hogy méltatlan a császár által a kegyes uralkodókról kialakított képhez az engesztelhetetlen harag, amivel egy költő műveit sújtja, és további munkásságát megakadályozza (itt a Fasti folytatására céloz). Legfőképpen pedig kihívó öntudattal vágja a szemébe, hogy csak hazájától, családjától és barátaitól tudta megfosztani Augustus, költői tehetségétől nem, afölött nincs hatalma, és műveinek híre mindig fenn fog maradni. A hatvanéves Publibus Ovidius Nasóból, a szabadság, szerelem, könnyedség, kellem, fény, derű, és léhaság költőjéből a szomorúság megtestesítője lett.

Még a következő évben adta közre következő gyűjteménye, az Epistulae ex Ponto („Pontusi levelek”) első három könyvének 30 elégiáját. A befejező IV. könyv 13-16 között készült, s nem tudjuk, megjelent-e Ovidius életében. Műfaja azonos a Tristiáéval, de ezúttal a rendezetlenül egymás mellé sorolt levelek névre szólnak: az első három könyvbéliek ifjúkori költőtársakon, az új barát Cothys trák királyon és rokonokon kívül a római nemesség magas rangú tagjaihoz, köztük Messala Corvinus két fiához, ugyancsak ifjúkori barátaihoz, akik már a címzetlen Tristia-levelekben is felismerhetőek és Paullus Fabius Maximushoz, aki már-már meglágyította Augustus szívét, amikor Kr. u. 14-ben, röviddel a császár előtt meghalt. A IV. könyvben Ovidius láthatóan lemondott azokról, akiktől korábban támogatást remélt: új nevek tűnnek fel a címzettek között, először Sextus Pompeiusé, 14. év egyik consuljáé, akinek az egész könyvet ajánlja, majd másoké, akik közül nem egy Germanicusnak, Tiberius, az új császár rendkívül népszerű unokaöccsének és kiváló hadvezérének köréhez tartozott. Tiberiushoz soha nem fordult közvetlenül, Germanicushoz is csak mint költőtárshoz, de hogy Rómába való visszatérésének legfőbb reményét hozzá fűzte, tanúsítja az, hogy a Fasti átdolgozott I. könyvét Kr. u. 17-ben neki dedikálta (tovább nem is jutott az átdolgozással).

Az első években írt Ibis című, 644 soros költeményében, amelynek ötletét Kallimakhosznak Apollóniosz Rhodiosz ellen ezen a címen írt verséből vette, egy megnevezetlen (talán nem is valóságos) ellenségre szór átkokat, a halál különböző fajainak bravúros felsorolásával. Írt egy tankölteményt Halieutica (Halászat) címmel, ennek egy 130 soros töredéke maradt fenn (többen, Idősebb Plinius tanúsága ellenére elvitatják Ovidiustól). Fennmaradt néhány tudósítás esetlegesen getául írt verseiről is. (A géták a dákokkal rokon trák törzs, amely az i. e. 5. században a Balkán-hegység és az Al-Duna, az i. e. 4. században a Dnyeper folyó és Dobrudzsa között helyezkedett el. Több hadjáratot vívtak a rómaiak ellen, majd 106-ban Traianus leverte és Dacia provinciához csatolta őket.)

Értékelése

Ovidius népszerűsége halálától fogva mindmáig töretlen. Már közvetlenül halála után Velleius Paterculus a római költészet klasszikusai közé sorolta, s ezt a rangját igazolja hatása a római költészetre, amelynek mélységét Martialis, Statius, Juvenalis, Claudianus művei tanúsítják, a névtelen császárkori sírversek sok száz Ovidius-idézete pedig azt bizonyítja, hogy versei közkincsévé váltak az egész Római Birodalom kultúrájának. A korai keresztény irodalom is tisztelte, Lactantius és Szent Jeromos már mint tekintélyre hivatkozott rá. A Karoling-reneszánsz írói már utánozták, a 11. század közepétől pedig uralkodó hatással volt a latin nyelvű vágánsköltészetre. Dante Alighieri a pokolban Homérosz, Vergilius és Horatius mellé helyezte a nagy költők sorában.

A magyar költészetben hatása a 16. században már széles körű volt (Balassi Bálint), később ez a népszerűség csak emelkedett, főleg a „magyar Ovidius”, Gyöngyösi István munkássága nyomán. 1787-ben a rendszeres fordítások időszaka is megkezdődött, leginkább Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály munkássága nyomán.

Ismert művei

• Első korszakban írt művek (Kr. e. 20 – Kr. u. 1): Amores (Szerelmek), Ars amatoria (A szerelem művészete), Medea című tragédia, Remedia amoris (A szerelem ellenszerei), De medicamine faciei feminae (Az arcápolásról), Heroides (Hősnők levelei)

• Második korszakban íródott művek (Kr. u. 1 – Kr. u. 8): 15 könyv terjedelmű Metamorphoses (Átváltozások), Fasti (Római naptár)

• Harmadik korszakában íródott művek (Kr. u. 8-17): Tristia (Keservek), Epistulae ex Ponto (Levelek Pontusból), Ibis, Halieutica

Magyarul megjelent művei

• Ovidius Naso, Publius: Tibullus, Propertius és Ovidius versei; Sziget Könyvkiadó, 2000.
• Ovidius Naso, Publius: Amores - Szerelmek (latinul és magyarul) Fordította és a magyarázó jegyzeteket írta Gaál László; Akadémiai Kiadó, 1961
• Ovidius Naso, Publius: Szerelmek; Tertius Kiadó, 1998.
• Ovidius Naso, Publius: Levelek Pontusból; Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kartal Zsuzsa. Európa Könyvkiadó Kft., 1991. Az Ókori Irodalom Kiskönyvtára.
• Ovidius Naso, Publius: Keservek; Magyar Könyvklub, 2002.
• Ovidius Naso, Publius: Átváltozások (Metamorphoses); Bibliotheca Classica Európa, 1982
• Ovidius Naso, Publius: Hősnők levelei; Helikon Kiadó, 1985.
• Ovidius Naso, Publius: Római naptár; Helikon Kiadó, 1986.
• A kétezer éves Ovidius, Szemelvények a költő műveiből; Budapest: Gondolat, 1958.
• Ovidius Naso, Publius: A szerelem. A szerelem művészete/A szerelem orvosságai, Európa Kiadó/Helikon Kiadó, 1982.
• Ovidius Naso, Publius: A szerelem művészete (Ars amatoria) Ford.: Gáspár Endre; K.u.K. Kiadó 2008.

Az interneten elérhető művei

• MEK Átváltozások. Fordító Devecseri Gábor (1917 – 1971)
• intratext Penelope Ulisszesnek. Fordító Ányos Pál (1756 – 1784), az első levél a „Heroides”-ből
• Latin Library: Ovid Amores, Ars Amatoria, Epistulae ex Ponto, Fasti, Heroides, Ibis, Metamorphoses, Remedia Amoris, Tristia (latin)
• Gutenberg Project: Fasti (latinul)
• Ovidius műveiből (latin)

Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 963-9374-11-3)
• Ovidius: A kétezer éves Ovidius (antológia) (Budapest, 1958)
• Ovidius: Szerelmek (Budapest, 1998)
• Jacek Bocheński: A száműzött Ovidius (Budapest, 1972)

Szakirodalom

• Falus Róbert: Apollón lantja. A görög-római irodalom kistükre. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1982.
• Falus Róbert: A római irodalom története, Gondolat, Bp. 1970.
• Acél Zsolt: Az ovidiusi fakatalógus (Met.10,90-106) és a Metamorphoses esztétikája - In: Antik Tanulmányok LI (2007) 239-273 p

További információk

• Ponticulus Hungaricus webfolyóirat – Ovidius: Római naptár
• Literatura kulturális honlap – Publius Ovidius Naso
• Fazekas Project Kulturális Enciklopédia – Ovidius Naso, Publius
• MEK – Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok
• Publius Ovidius Naso művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
• University of Virginia, „Ovid Illustrated: The Renaissance Reception of Ovid in Image and Text” (angol)
• Perseus/Tufts: P. Ovidius Naso (angol)
• Rékassy Csaba 15 rézmetszete Publius Ovidius Naso - Metamorphoses (Átváltozások) c. művéhez