"Fern Hill" by Dylan Thomas Now as I was young and easy under the apple boughs About the lilting house and happy as the grass was green, The night above the dingle starry, Time let me hail and climb Golden in the heydays of his eyes, And honoured among wagons I was prince of the apple towns And once below a time I lordly had the trees and leaves Trail with daisies and barley Down the rivers of the windfall light. And as I was green and carefree, famous among the barns About the happy yard and singing as the farm was home, In the sun that is young once only, Time let me play and be Golden in the mercy of his means, And green and golden I was huntsman and herdsman, the calves Sang to my horn, the foxes on the hills barked clear and cold, And the sabbath rang slowly In the pebbles of the holy streams. All the sun long it was running, it was lovely, the hay Fields high as the house, the tunes from the chimneys, it was air And playing, lovely and watery And fire green as grass. And nightly under the simple stars As I rode to sleep the owls were bearing the farm away, All the moon long I heard, blessed among stables, the nightjars Flying with the ricks, and the horses Flashing into the dark. And then to awake, and the farm, like a wanderer white With the dew, come back, the cock on his shoulder: it was all Shining, it was Adam and maiden, The sky gathered again And the sun grew round that very day. So it must have been after the birth of the simple light In the first, spinning place, the spellbound horses walking warm Out of the whinnying green stable On to the fields of praise. And honoured among foxes and pheasants by the gay house Under the new made clouds and happy as the heart was long, In the sun born over and over, I ran my heedless ways, My wishes raced through the house high hay And nothing I cared, at my sky blue trades, that time allows In all his tuneful turning so few and such morning songs Before the children green and golden Follow him out of grace, Nothing I cared, in the lamb white days, that time would take me Up to the swallow thronged loft by the shadow of my hand, In the moon that is always rising, Nor that riding to sleep I should hear him fly with the high fields And wake to the farm forever fled from the childless land. Oh as I was young and easy in the mercy of his means, Time held me green and dying Though I sang in my chains like the sea. ___________________________________________________________ Páfránydomb - Nagy László fordítása Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén, Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű, S a völgybe lógtak csillag-éjek. Fölhágnom aranylón Hagyott az idő, a sugár-szemű, Szekéren almavárosok hercege voltam én, S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon A lombot, árpát, százszorszépet Tova a széllel-ömlő fény-folyón. Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett, Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom. Az egyetlenszer ifjú napban A nagyirgalmú sors Aranylón élni engedett. Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom, Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s: a szent folyón az ünnep lassan Tovavonul csörgetve kövecset. A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű, És játék, csupa lucskos harmat, És tűz, zöld mint a fű, És esténként jámbor csillagok, S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét, Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű Kazal repül, s paripa hajzat villámként felragyog. Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó, Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán, Fénykertben Ádám s szűze trónol, Az égbolt újra egy, Épp most kerekült ki a napgolyó, A fény hajdani születése így történt talán. Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy Nyihogó smaragd istállóból Megbűvölten a ló. Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul, A folyton megszülető napban Futkosok oktalan, Füvek fölött ábránd hajt magasan, Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő, Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull Irgalmából, dalolva lassan, Zölden, aranyosan. Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von, A hatalmasra növő holdba, s hogy míg hazafelé Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül, S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major. Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül Megtartott zölden s haldokolva, Mert láncban is tengerként zengtem én! Facebook: https://www.facebook.com/AnthonyHopkinsArt/ Twitter: @AnthonyHopkins Instagram: @anthonyhopkins

• published: 12 Oct 2019
• views: 3644