Mese Budapestről meg az út-törőkről

2004.11.10. D'Elia

Budapest. Ez a város tele van szebbnél szebb házakkal, műemlékekkel, az elmúlt pár száz év emlékeivel. Történt egyszer, hogy bekövetkezett a rendszerváltás és a hanyag nemtőrődömséget felváltotta a pénztőke csillapíthatatlan étvágya. Éhes vagyok, éhes vagyok, mondta a kismadár! Na ennyi volt, álmodjatok szépeket...

(hamarosan a képeket is kipakoljuk)

2004. november 7: A Centrum squat I. emeleti kiállítóterme. Sajtó, szomszédok, barátok. (fotó: Indymedia.hu)

Budapest. Ez a város tele van szebbnél szebb házakkal, műemlékekkel, az elmúlt pár száz év emlékeivel. Amióta bekövetkezett a rendszerváltás ,a hanyag nemtőrődömséget felváltotta a pénzközpontú szabadrablás. Szóval egyszer volt, hol nem volt…

Jöttek élelmes „vállalkozók”, és a kapcsolataik segítségével elkezdték felvásárolni a várost. Mindent megigértek. Lesz itt minden, hagyományőrzéstől az értékmentésen keresztül minden mi szem szájnak ingere. Mondták majd meglátjátok, hogy még nézni is tereh. Aztán teltek az évek és ezeket a szép lakóházakat, régi áruházakat lassan bezárták. Mondták ők nem tehetnek róla, hisz nem miattuk nem gazdaságos fenntartani hanem a nagy bevásárlóközpontok miatt. Széttárták a karjukat és mondták, hja, ez a kapitalizmus. Persze senki nem kérdezte meg őket, hogy akkor ha ez ennyire gazdaságtalan és veszteséges, akkor ők hogy hogy nem lettek szegény emberek.

Aztán ezeket az épületeket szépen eladták más vállalkozóknak, külföldi befektetői csoportoknak, akik szintén mondták, hogy majd ők milyen remek dolgokat fognak csinálni ott. Aztán persze ők is eladták más vállalkozóknak és befektetői csoportoknak. Mondták majd az új tulajdonos biztos szép dolgokat fog ott csinálni. Közben teltek az évek és ezek az épületek ott álltak üresen. Nem foglalkozott velük senki és csak az állaguk romlott. Amiről ők persze nem tehetnek. Hisz azt azért mégsem várhatja el tőlük senki, hogy csak úgy a kevés pénzünkből még az épületek állapotára is vigyázzanak, meg arra tartsanak embert, hogy ezek az épületek ne ázzanak be, meg ne égjenek a pincékben folyamatosan a neonok, meg ilyen apróságok.

Közben emberek fagytak meg az utcán, mert nem volt lakásuk. Közben megszűntek a közösségi helyek ahol azonos érdeklődésű emberek találkozhattak. Persze voltak helyette más helyek. Bevásárló központok, plázák, méregdrága kávézók, csilivili diszkók. Azt mégsem lehetett, hogy ezeket az üresen álló épületeket az önkormányzatok, civilszervezetek, közösségek használatba vegyék arra a pár évtizedre amíg valaki kezd velük valamit, hisz ez magántulajdon, és ebben a rendszerben a magántulajdon szentség. Csak úgy ingyen beengedni idegeneket? Arról természetesen szó sem lehet.

Aztán elérkezett az az idő amikor ezeket az épületeket már nem lehetett továbbadni. Mondták olyan sokba kerülne, hogy ebben a formájában nem veszi meg senki, és különben is életveszélyes és gazdaságtalan lenne a felújítása. Persze ők nagyon sajnálják, hisz személy szerint nekik fontos a régi szép épületek megléte, de hát ők csak most vették ezt meg és reklamálni a régi tulajdonosoknál lehet. Persze nem baj semmi, mert ők most ezt lebontják majd és építenek a helyére szép új, modern bevásárlóközpontot, szállodát, meg méregdrága kávézót, csilivili diszkót, mélygarázzsal meg mindennel ami kell egy európai színvonalú városba. Majd meglátjuk, hogy nekünk milyen jó lesz.

Közben eljött egy időszak amikor felnőtt egy generáció, akik már nem hittek el mindent amit mondtak nekik és volt véleményük is. Azt mondták legyen Squat. Kevesen tudták, hogy ez mit jelent, de elkezdték csinálni, és bementek egy ilyen üresen álló épületbe és azt mondták csinálnak egy közösségi központot. Egy olyan helyet ahol nem számít ha nincsen pénzed és nem vagy elég trendi. Gondolták ide majd mindenki lejöhet, megnézheti a kiállításokat. Sőt, még ki is állíthat, nem kell hozzá sok pénz, csak az embereket érdekelje. Meg majd lesznek ott koncertek, ahol nem az számít, hogy mennyi lemezt adnak el a fellépők, meg milyen sok pénzből csinálják a produkciót, csak az számít, hogy tehetségesek-e. Meg majd le lehet oda menni csak úgy beszélgetni. Meg mindenféle programot ki lehet találni. Nem kell nyereségesnek lennie, meg drágának, meg csilivilinek. Meg is volt a megnyitó, mindenki örült, mindenki boldog volt, és mindenki azt hitte, hogy szabad.

Aztán másnap reggel megjelent a tulajdonos és mondta, hogy ez milyen klassz, és neki tökre tetszik, de hát sajnos – széttárta a kezét, bólogatott szomorúan – ez az épület életveszélyes, és az ő felelősége lenne ha itt valakinek baja esne. Ő tényleg nagyon szeretné, meg egyetért mindennel, de sajnos nem lehet. Hozott is magával szép nagy darab embereket akik természetesen csak azért jöttek, hogy vigyázzanak a fiatal fiúkra és lányokra, nehogy bajuk essen amíg el nem költöznek onnan.

Aztán megérkezett a rendőrség is. Van ilyen. Mert ugye olyan rendszerben élünk ahol a magántulajdon szentség. A rendőrségnek meg erre vigyáznia kell. Szolgálja és védi. A magántulajdont. Meg a tőkét. Mert ez a kapitalizmus. Szépen, határozottan felléptek, ahogy azt kell. Mindenkinek felírták az adatait ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Most majd megépülhet a szép új szálloda, bevásárlóközpont, méregdrága kávézó, csilivili diszkó. A squatterek nem vitatkoztak senkivel, keresnek egy helyet ami az övék és ahol otthon lehetnek. Talán egyszer találnak. Ha mást nem, az óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl.

D'Elia


Álmodjatok szépeket! Enélkül nincs squat.

Nyitó kép:
Centrum megbeszélésen a squatterek. - Egy este mese is volt.